A 22. CineFest megtanított értékelni a jelenünket. No nem az ortodox életigenlő, esetleg optimista módszerekkel – hova is vezetne az, elvégre okulni és traumatizálódni járunk a filmfesztiválokra. Miskolc pedig idén is kitett magáért e téren. A néhány (általam látogatott) nap filmtermése miatt először visszasírtuk a régi világot, aztán emlékeztetett rá, hogy nem is olyan biztos, hogy van mit visszasírni, majd végül a fényes jövőben is megingott eleve sem túl mélyen gyökerező hitünk. Így maradt tehát a konklúzió, hogy örüljünk annak, ami van. Amíg van. Hogy beleverni valakibe az életszeretetet támogatás-e vagy bántalmazás, az persze kérdés marad, az viszont biztos, hogy a fesztivál filmjeinek többsége idén is emlékezetes és megnézésre érdemes darab volt.
Az utolsó New York-i zsebtolvaj
A filmművészetbe becsatornázott kollektív traumák egy része ugyanaz marad, csak az változik, kiket érint éppen. Az idő múlásától való eredendő félelem például mostanra érte el a fiatalnak mondott rendezőgenerációt, melynek bizonyítéka, hogy még egy olyan – hazai viszonylatban a legnagyobb, nemzetközi szinten azonban kicsinyke – filmfesztivál felhozatalában is tetten érhető a jelenség, mint a CineFest. Két, alig negyvenéves direktor is úgy döntött, hogy idősek szemszögéből vizsgálva próbál új nézőpontot adni a világról. És csodával határos módon némiképp mindkettőnek sikerült is. A színészként már igencsak, rendezőként viszont még alig rutinos
Noah Segan nem kisebb és túltárgyaltabb témát választott magának, mint New York.
Martin Scorsesetől kezdve Woody Allenen át Spike Leeig számos alkotó harapott már ki magának a nagy almából, így Segannek tulajdonképpen már csak a csutkája maradt, ebből kellett tehát dolgoznia, ha nem utolérhetetlen elődeit szeretné idétlenül mímelni. És csodák csodájára sikerült, a rendező ugyanis olyan aspektust talált, amiben az újonnan felhúzott épületmonstrumok tükröződő felületeiről pillanathatunk vissza a múltba.
Egyre modernizáltabb, elidegenedőbb, el-matchalattézóbb világunkról ömlesztve készülnek tartalmak, amik persze mind az érzékenyítést és a progressziót tűzik ki célul. Együttérzünk az elnémítottakkal, a megalázottakkal és minden elnyomottal. Ám nagy filantropizmusunkban nemigen gondolunk például arra, mi lesz a zsebtolvajokkal ebben az új világrendben? Őket sosem emlegetjük a technikai fejlesztések áldozataként, pedig egy nagy nehezen elcsent pénztárca, amiben csak bank- és kulcskártya van, nincs nagyobb hasznára az elkövetőnek, mint amennyire Regős Bendegúznak a gatyamadzag, vagy az egy pengő húsz fillér. Hiába, még mindig nehéz tisztességesen meggazdagodni. Harry (John Turturro) egy minden hájjal megkent tolvaj, aki bárkin képes könnyíteni, aki mellett elsétál. Egy karóra itt, egy nyaklánc ott, semmi feltűnösködés, semmi nagyzolás, hiszen
az idősödő férfi nem tervez már nagy utazásokat vagy fényűző életet, csupán ágyhoz kötött felesége orvosi kezeléseit szeretné finanszírozni.
A munka tehát elengedhetetlen, és Harry csinálja is minden egyes nap, szigorúan tartva magát a nagyvonalúan kisstílű metódusához, hogy nem visz el többet, mint amit elbír. Egy hideg őszi estén viszont utoléri a múltja, illetve a jövője, egy alig tinédzser suhanc táskájából elcsent SIM-kártyán ugyanis olyasfajta vagyonok vannak, amiknek a megfújása az életébe kerül. Harry ugyan igyekszik visszacsinálni a bajt, futva próbálva utolérni a változó világot, ám az idő ellene dolgozik.
Nagyon érzékeny és sűrűn számozott a szívet melengetőtől a szánalomkeltőig tartó skála, és nem is feltétlen vesszük észre, hogy átértünk egyikből a másikba, amíg el nem távolodunk kissé a vizsgált témától, és fel nem tűnik az a rossz szájíz, amit a sajnálatébresztés jól profitáló, de nem túl elegáns eszköze hagy maga után. Egy idősödő csibész zsebtolvaj, aki a lepukkant lakásában szerelmesen táncol a vegetáló feleségének, és mindent igyekszik helyrehozni, amiről nem látjuk, hogyan rontotta el. Ez mindenképp hordozza ennek a hangsúlyeltolódásnak a kockázatát. És ezen az sem segít, hogy az egész egy, a letűnt New Yorkhoz írt, nem csak tartalomban, de a régies képeken prezentált formában is nyíltan nosztalgiát megcélzó szerelmeslevél. És mégis, Noah Segannek sikerült megtartani valamiféle egyensúlyt. Persze ehhez elengedhetetlen a brilliáns
John Turturro, aki enyhén őrült, de imádnivalóan ártalmatlan fizimiskájával végképp elmossa a határokat jó és rossz között.
Különösen amikor a fejlődésről szintén lemaradó Steve Buscemivel értetlenkednek a körülöttük rohanó világon. Az utolsó New York-i zsebtolvajban az imádott város végül nem lesz több, mint egy zsebtolvaj szövetkabátja: nehéz, füstszagú és túl nagy a viselőjére, de legalább minden szakadását ismerjük, és elnyelhet minket az otthonosság illúziójával.
Özvegyember
Míg Segané elfogadta, hogy nem tudja felvenni a tempót az új világgal, Hari Šečić főhősének nincs más választása, mint meggyorsítani a lépteit. Mirsan (Izudin Bajrović) egy hatvanas éveiben járó szerelő Bosznia-Hercegovina egyik kisvárosában, aki úgy él, mint bármelyik hatvanas szerelő Bosznia-Hercegovina egyik kisvárosában. Dolgozik, hazamegy, megeszi az elé tett ebédet, majd elszundít a kanapén. Bevált recept ez az ősember óta, a vadászat után vár a barlang, amit már okunk sincs elhagyni, mióta bevezették a kábeltévét.
Mirsan felesége azonban egy napon olyan csöndesen, ahogy élt, meghal, és magával viszi a barlang minden kényelmét.
A hírre persze nyomban jön a család és a barátok, hogy felajánlják a segítségüket, „szükség lesz rá”, ahogy mondják, de ekkor Mirsan talán még nem is érti, miről beszélnek. Amíg el nem megy mindenki, és rá nem szakad az az életnyi munka, amit a felesége némán végzett ezidáig. Az özvegynek nemcsak mosogatnia kell megtanulni vagy azt, hogy hol tartják harminc éve a szedőkanalat, hanem veszett gyorsasággal utol kell érnie magát abban a világban, aminek a fejlődéséből kiszállt, amikor az ezzel járó gondot is magára vette a felesége.
Nem sok feminista filmnek állnak hatvanas férfiak a (pozitív) főszerepében, és most először tűnik úgy, hogy ez elég nagy baj.
Mert megmutatni, hogy mit jelent nőnek lenni, sokkal kézenfekvőbb és bejáratottabb módszer. Ugyanakkor a hiány irányából közelíteni messze sokkolóbb, kiváltképp egy olyan elmaradottabb, hagyományörzőbb és vallásos közegben, amilyenben az Özvegyember játszódik. A sokkot azonban Šečić nem egyszerre, gyors képeken, klisés montázsokban és determinált tanulságokon keresztül közvetíti. Slow movie-nak is beillő műve már-már gyötrően lassan (kis túlzással a Jeanne Dielman női munkát ábrázoló őrület-filmjének ellendarabjaként), lenyűgöző árnyalatokkal ábrázolja a helyzet tragikumát. Persze a végkifejlet kitalálásához nem szükséges komolyabb fantázia, de ez a prediktálhatóság a nyugati filmeken való szocializálódás privilégiuma. Bosznia-Hercegovinában azonban, ahol a rendező elmondása szerint országosan összesen csupán évi 1-2 saját film gyártására adódik keret, kifejezett progresszió, hogy 2026-ben ez egy olyan alkotás lett, amelyben egy idős, pocakos szerelő felismeri a női lét nehézségeinek mibenlétét.
Rose
És tulajdonképpen ugyanerről a két világ közti távolságról beszél Markus Schleinzer is. Igaz, ő egészen a 17. századig ment vissza, hogy ezt a kontrasztot megmutassa, és mégis sokkal kevesebb különbség van a két film tanulsága között, mint az bevallható.
Rose egy évek óta férfiként élő nő, aki egyik elesett katonatársának személyiségébe bújva próbálja megszerezni annak földjét
és a megmunkálás jogait. Ezeknek a birtoklásától ugyanis sem a szakértelem, sem az elköteleződés, sem a munkakedv hiánya nem választja el. Aminek hiánya el tudja választani, azt pedig egy korabeli, felcsatolható szarvval helyettesíteni tudja. Így életét ugyan inkognitóban élve, de beilleszkedik a közösségbe. Még feleséget is szerez, ami azonban, úgyszólván növeli a projekt sikerességének kockázatát. Ám a jól megmunkált germán föld számos csodát ád az arra érdemesnek, köztük úgy tűnik, még egy gyermeket is, egy kizárólag nőkből álló párnak.
Rose legnagyobb szerencséjére a nem éppen szeplőtelen fogantatás sokáig nemhogy a közösségnek, de még a feleségnek sem lesz gyanús. Amikor viszont igen, onnantól elszabadul a pokol, és a rendező nyers, fekete-fehér képein megismerjük a világot, amely emlékeztet minket, hogy miért van szükség arra az érzékenységre, amit ma társadalmilag gyakorlunk, és mennyi kiontott vért kívánt, míg eljutottunk idáig. A film tulajdonképpen olyan,
mintha a Grimm testvérek, a sajátos germán folkór horrorisztikájával továbbgondolták volna a Mulant.
Ám a befogadhatóságot szem előtt tartva Schleinzer képes volt némi eredendő humorral tálalni az eseményeket, amivel nemhogy csorbítja, de polírozza a tragédia éleit. Hogy emellett a címszereplőt alakító Sandra Hüller és a feleségét megformáló Caro Braun milyen érzékenységgel játssza ezt a szinte abszurdba hajló rögvalóság-ábrázolást, azért külön hálásak lehetünk. Hiszen a film a témája miatt mindenképp fontos társadalmilag, így azonban még élvezetes is a néző számára.
Neonpokol
Van, aki a társadalomnak készít filmet, és van, aki magának. Ilyen Nicolas Winding Refn, akitől fiatal korában egy züllött, betépett estén feltehetően megkérdezte valaki, hogy „Te tulajdonképpen művészfilmet akarsz rendezni vagy pornót?” És ő azt felelte: Igen. A dán direktor karrierje elején ugyan rendezett néhány megkérdőjelezhetetlenül jó filmet, (Elátkozott város-trilógia), de olybá tűnik, ezek voltak a hibák az életművében.
Amióta ugyanis az ismertséggel egyre nagyobb költségvetésre és lehetőségekre tesz szert, úgy silányulnak a munkái.
Már legutóbbi próbálkozása, a Neon Démon befogadásához is viszonylag elkötelezett rajongónak kell lenni, most azonban mintha ennek a remake-jét készítette volna el (olyannyira, hogy a magyar címadó kiváló szellemességgel a Her Private Hell címről fordította cinkosan Neonpokolra a művet). Ami számos kérdést vet fel, elsők közt azt, hogy erre vajon ki kérte?
A történet ugyanaz, adott egy szőke, a szó rugalmas értelmezésével ártatlannak mondható lány, akit két másik démoni nőszemély elcsábít és luxus környezetben megront. Igazából a felnőttfilmekben ez az a rész, amit át szoktunk ugrani, Nicolas Winding Refn azonban, úgy tűnik immáron erre építi a teljes munkásságát. Persze többről van itt szó, hiszen
Refn a szépség és az azt elpusztítani vágyó ösztön jellegéről beszél változatos kreativitással.
Ezúttal például egy mítoszt keverve egy noir történetbe, amit egy film a filmben szállal is dúsít, végképp elmosva a valóság és képzelet határát. Más rendező talán tagadná, hogy ehhez az kell, hogy pornósztárként tálalt főhősnői kölyökkutyaként lihegjenek és vakkantgassanak egymásra, vagy egy-másfél percenként tátott szájjal a kamerába mondják, hogy „apuci”, de Nicolas Winding Refn tudja, hogy erre szükség van. Ő ugyanis nem fél összekeverni a beltartalmat a külcsínnel, a stílusérzéket a kanossággal, a szerzőiséget a pofátlan öncéllal. Csak el ne felejtsük neki megköszönni soha égetőbb üzenetét arról, hogy… hát, a szex, az jó dolog.
22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2026. szeptember 4-12.
Borítókép: Pótor Barnabás
